Az egész a Nyugatiban kezdődött, ahol láttuk, hogy rögtön indul a vonatunk a nyolcas vágányról. Oda is mentünk, és a vágány elején szintén fel volt tüntetve, hogy „Piliscsaba-Esztergom”. Felszálltunk, és el is helyezkedtünk, amikor valaki aggodalmaskodni kezdett, hogy rossz vonaton ülünk. Én kétszer-háromszor is megnyugtattam, hogy jó vonatra szálltunk, s mikor elindultunk, a szerelvény látszólag a helyes irányba haladt. Hirtelen azonban tett egy éles kanyart, és Sopron felé vette az irányt. Szitkozódtunk, némelyikünk kétségbe is esett, én pedig elindultam, hogy kérdezősködjem. Kiderült, hogy a vonat nagyon kevés helyen áll meg, először Gyömörön vagy Gömörön, és hogy a kalauznak fogalma sincs, mikor juthatunk vissza Pestre, de annyit megtudtam, hogy az említett helyen a vonat sokat szokott állni, így mikor nagy sokára megálltunk, én leszálltam, hátha megtudok valamit; a többieket a vonaton hagytam. Oda sem értem azonban az állomáshoz, a vonat már elindult, s én hevesen kiabáltam a többieknek, hogy Sopronból biztos könnyen visszajutnak. Akkor még viszonylag nyugodt voltam. Bementem az állomás épületébe, és higgadtan megkérdeztem, mikor indul a következő vonat Budapestre. Emlékeim szerint még csak meg sem lepődtem, mikor a pénztáros csodálkozva visszakérdezett: „Budapestre?”, hanem csak válaszoltam, egyszerűen, szárazon: „Igen, Budapestre”. És ekkor jött a  fordulat. A pénztáros ugyanis közölte, hogy semmikor, s meglepett arcomat látva hozzátette, hogy ez volt az utolsó vonat, amely megállt a településen, buszok pedig sohasem jártak erre. Kelepcébe kerültem. Érzésekre nem igazán emlékszem, de valószínűleg kétségbe lehettem esve, mert észrevettem, hogy a városkát hatalmas hegyek veszik körül, és el sem tudtam képzelni, hogy jutok át rajtuk. Szerencsére hamarosan B. J.-be, egykori tanáromba botlottam, aki felajánlotta, hogy töltsem nála az éjszakát. Ez nagyon rendes volt tőle, és persze bennem fel sem merült, hogy valahogy neki is vissza kellene jutnia a fővárosba. A háza teljesen le volt pusztulva, és minden szegletét tömör kosz uralta, a konyhában, egy ágyon pedig a férje aludt, szakállas, sötét arcú férfi, aki állandóan ivott és a feleségét verte. Mikor engem meglátott, üvöltözni kezdett („Te ribanc! Má’ megin’ kit hoztá’ ide, mi?”), úgyhogy jobbnak láttam megtudakolni, hogy jutok át a hegyeken gyalog. A tanárnő azt mondta, hogy ha tudok sziklát mászni, elvisz a nagy vízeséshez, ahol megfelelő ügyességgel átkelhetek.